II. Rákóczi Ferenc az államszervező

Amikor II. Rákóczi Ferenc 1703-ban a kuruc mozgalom élére állt, Magyarország Európa leg meggyötörtebb, a törökellenes háborúk által romba döntött országa volt. Az elszegényedést tovább fokozta a Habsburgok kíméletlen adópolitikája és sómonopóliuma.

I. Lipót császár 1697. október 31-én az Oszmán Birodalommal vívott háború befejezésére adott parancsot. A Karlócán megszületett béke után Magyarország lakosai azonban nem érzethették magukat felszabadultnak.

„Pozsega, Valkó, Verőce és Szerém megyéket leválasztották az ország testéről, s azokból a magyar alkotmánytól idegen katonai tartományt, a Határőrvidéket szervezték meg. A felszabadított megyékben a Neoacquistica Comissio (Újszerzeményi Bizottság) tetszése szerint döntött a nemesi birtokok sorsa felett, az udvari ellenőrzéssel működtetett Magyar Kamara maximálisan igyekezett megfelelni az adóbehajtó szerepének.. A megkisebbített országból nagyobb jövedelmeket próbált kisajtolni a magyar király. Az országra kirótt 4 millió adóforint mellett Erdély adóját 1700-ban 800.000-ben, 1701-ben 600.00-ben határozták meg Bécsben.

Az ország további anyagi megterhelését fokozta például a Jász-Kun terület 500.000 forinton történő elzálogosítása a német lovagrendnek (1702), vagy a magyar rézkitermelésre lekötött holland kölcsön, 400.000 birodalmi tallér értékben. Ötszörösére emelték a só árát, a monopolizált sóbányászatot az erdélyi fejedelem máramarosi sóbányáknak lefoglalásával növelték. Bécs érzéketlen és süket volt a hivatalokat elárasztó panaszokra. Rendszeressé vált a hátralékok megfizettetése a kollektív felelősség elve alapján, de széleskörűen alkalmazták azt az embertelen módszert is, hogy az adóhátralékosok letartóztatásával kényszerítették ki a rokonságtól az elmaradt adók kiegyenlítését.”¹

A Német-Római Birodalom császára, I. Lipót (de egyáltalán a Habsburg-dinasztia) vallási és politikai elégedetlenséget szülő uralkodása miatt elveszítette legitimitását, méltatlanná vált a magyar apostoli királyi címre. Lipót eltörölte a nádori tisztséget, 1673. február 27-én teljhatalmú kormányzónak nevezte ki Ampringen János Gáspárt, aki a Magyar Királyságot fegyverrel meghódított tartománynak tekintette, 1687-ben hadseregével megszállta Erdélyt és a Habsburg Birodalomhoz csatolta, ugyanezen év november 7-én a pozsonyi országgyűlésen a magyar nemességet lemondatta az Aranybulla 31. pontjában foglalt ellenállási jogról („ius resistend”) és a szabad királyválasztás jogáról². A főurak, nemesek Lipótot, valamint a trónra emelt és választások nélkül megkoronázott kilencéves fiát, I. Józsefet, mint magyar királyt az 1687-es országgyűlési végzések és az 1699-es karlócai béke miatt alkotmánysértőnek nyilvánították. Az 1600-as évek végére az Archiregnum Hungaricum egyszer s mindenkorra kivetette magából a Habsburg-dinasztiát. Az 1700-as évek elején egyedül II. Rákóczi Ferencnek – mint a Német-Római Birodalom hercegének³ – volt legitimitása, szakrális joga (sőt feladata), hogy tradicionális alapokon újraszervezze a Szentkorona Országát!

A Habsburgok példátlanul súlyos gazdasági és társadalmi elnyomása, a minősíthetetlen hatalmi túlkapás-sorozat, a katonai zaklatások, rekvirálások szülte elégedetlenség nyomán tehát lázadások törtek ki, főúri összeesküvések szerveződtek az országban. Ebbe sodródott bele Rákóczi is, aki – hányatott ifjúságát követően – 1694-ben foglalta el Sáros vármegye örökös főispáni székét. 1697. július elején Thököly bujdosó kurucai Rákóczi hegyaljai birtokain szerveztek felkelést, ő azonban Bécsbe utazott, ahol megpróbálta tisztázni magát a parasztlázadás-szerű mozgalomban való részvétel gyanúja alól. I. Lipót ekkor még megbocsátott Rákóczinak, 1701-ben azonban elfogatta és a bécsújhelyi börtönbe záratta – ugyanoda, ahonnan nagyapja, Zrínyi Péter három évtizeddel azelőtt a vérpadra lépett. Rákóczinak sikerült Lengyelországba szöknie, ahol Bercsényi Miklóssal (ungi főispán, Felső-Magyarország tartományi főbiztosa) a francia-lengyel-magyar politikai kapcsolatok kiépítésén, egy Habsburg-ellenes szövetség létrehozásán fáradozott.

A Brezánban rejtőzködő Rákóczira 1703 márciusában talált rá Pap Mihály, egy elszegényedett nemes és Bige Mihály, Thököly egykori nemes hadnagya, akik hazahívták az Esze Tamás és Kis Albert által kirobbantott szegénylegény-felkelés élére.

Május 12-én Rákóczi és Bercsényi néhány zászlót nyújtott át a küldöttségnek a közismert jelmondattal: „Cum Deo pro Patria et Libertate”. Ekkor született meg a „Fejedelem Rákóczi Ferenc” és „Gróf Bercsényi Miklós” aláírásával terjesztett brezáni kiáltvány, mely harcba hívta valamennyi országlakost, az „egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyver viselő és otthon lakos, egy szóval minden rendű” magyart. Gens hungarica

Amint Rákóczi pátense és zászlója megérkezett a Tiszahátra – és május 21-én Tarpán és Váriban, május 22-én Beregszászon olvasták fel a kiáltványt és tűzték ki Rákóczi zászlóit –, Bereg, Ugocsa, Máramaros és Szatmár falvaiból lelkes emberek ezrei tódultak a zászlók alá. Az Esze Tamás, Kis Albert, Pap Mihály seregeihez Rákóczi június 14-én csatlakozott: június 16-án a Vereckei-hágón át magyar földre lépett.

„Az Isteni Gondviselés elküldött puszta hazámba fegyverért, szabadságért kiáltó szózatnak. Meghallatta ezt a kiáltást az ország minden lakójával. A szabadság neve megmozgatta a nemes szíveket, sereglettek és fegyvert fogtak a szabadság visszanyerésére. De ez a szózat nem tudott a katonáknak zsoldot, ruhát, fegyvert és lovakat adni. A néptől kellett tehát kérnünk, hogy adni tudjunk neki. De ugyanez a nép volt katona is, mégis adókkal kellett volna terhelni, kényszeríteni, hogy élelmet szállítson, ne hagyja abba a föld művelését, és ugyanakkor elviselje a háború fájdalmait. Ez az ország melyről azt merem állítani, hogy Európa minden országát felülmúlja termékenységével és természeti kincseivel, ellenszolgáltatás nélkül elveszítette mindazt a pénzt, amelyet Lengyelországból kapott boraiért és Németországból barmaiért: az osztrákok elvitték adóba. A török háború alatt a Bécsbe kivitt pénzt ausztriai árukért adták a császár hadai számára. Az ezüstpénznek ez a nagy ritkasága már a háború kezdetén a rézpénz bevezetésére kényszerített, azért, hogy ne legyek kénytelen adót követelni a néptől, amely saját lovával és fegyvereivel szolgált, és önként adott élelmiszert. A királyi vámok jövedelmei csak kis segítséget jelentettek, mert a hasznot a háború nagyon lecsökkentette. A vámok közül azokat, amelyeket törvény ellenére hoztak be a németek, el kellett törölni, mert a lakosokat nyomorgatták. Az arany- és ezüstbányák, melyeket abban a reményben műveltek, hogy majd gazdag erekre találnak bennük, alig hozták be a rájuk fordított költséget. Csak a rézbányáktól lehetett nagyobb eredményt várni. De ha a rézpénzt a belső értéke szerint verettem volna, nem lett volna elegendő a forgalom számára, és rendkívüli súlya miatt nem is lett volna használható. A vármegyék és a királyi városok beleegyezésével tehát a közszabadság jelvényeivel, nem saját címeremmel verettem rézpénzt.”⁴

Rákóczi megpróbálta a lehetetlent: „új államot” teremtett a szécsényi konföderáció révén, miközben folyamatosan hadakozott a császári seregekkel. Sikereinek kulcsa államának pénzügyi és adópolitikájában rejlik.

Részlet dr. Tóth Szilárd II. Rákóczi Ferenc pénzügyi politikája című írásából

„Rákóczi óriási gazdasági problémákkal küszködött. Szerzett kevés kölcsönt Lengyelországból, de ebből csak 800 zsoldos felfogadására futotta. Egyetlen megoldás létezett: minél hamarabb visszafoglalni a Habsburgoktól a birtokait, amelyek segítségével élelmezni tudta a hadseregét, amelyik fokozatosan nőtt és egyre nagyobb gondot okozott az ellátása. De a csatlakozó szegénylegények, jobbágyok és volt végvári vitézek alig rendelkeztek valamilyen fegyverzettel. Magyarország fegyvergyártása visszamaradott volt, tehát külföldről kellett a fegyverek zömét beszerezni. Ehhez pedig pénz kellett. A katonáknak zsoldot kellett fizetni, ehhez is pénz kellett. Ruházatukat is meg kellett venni, ehhez is pénz kellett. Sürgősen szükség volt tehát pénzre.

Rákóczi államának a bevételi forrásait hét típusra oszthatjuk: adók, nemesfémpénzverés, kincstári jövedelmek (állami bányák, vámok, elkobzott birtokok), bányászat, francia pénzsegély XIV. Lajostól, kölcsönök, Rákóczi birtokai.

Minden állam a bevételeinek a zömét az adóztatásból szerzi, azonban Rákóczinak ezen a téren nagy problémákkal kellett szembenéznie: az utóbbi években a Habsburgok óriási adóterheket róttak ki Magyarországra és Erdélyre, ami a lakósság elszegényedéséhez és az adóztatással szembeni ellenszenvének a növeléséhez vezetett. Ezért Rákóczi a szabadságharc első évében (1703) nem is folyamodik rendszeres pénzadózáshoz, a terményadót is csak minimálisan, a hadsereg ellátási szükségleteinek a fedezésére korlátozta. Szüksége volt azonban készpénzre és ezért ideiglenesen visszaállította a sómonopóliumot, noha ezt a császári kormányzat egyik fő bűnének tartotta. A készpénzszükséglet egyre égetőbbé vált és Rákóczinak egyelőre nem volt törvényes felhatalmazása készpénzadó kivetésére, amitől egyébként is ódzkodott.

A készpénzhiányt rézpénzkibocsátással próbálta megoldani. A rézpénzt szükségpénzként akarta bevezetni a hadsereg fizetésére és a parasztság megadóztatásának elkerülésére. Reménykedett, hogy a háború hamarosan véget ér és az államkincstár a békekötés után beváltotta volna a rézpénzt arany- illetve ezüstpénzre. 1704 tavaszán 2 millió forint értékű rézpénz verésére kér felhatalmazást a vármegyéktől. A rézpénz verése kisebb mértékben már elkezdődött, azonban 1704 tavaszán ezt nagy mennyiségben kezdik kibocsátani. A 2 millió forint hatalmas összeget jelentett abban a korban, amikor egy marhát 15 forinttal, egy lovat 25 forinttal lehetett megvenni.

A rézpénz forgalomba hozatala valójában belső kényszerkölcsön felvételét jelentette: aki rézpénzért árut adott el, lényegében kölcsönzött a kuruc államnak, a viszonyok konszolidálódásával történő visszafizetés reményében. A rézpénz megfelelt a később általánossá váló papírpénznek, tehát tulajdonképpen pénzjegy volt, amelynek fedezetét a kortársak a kincstári javakban, valamint a hatalmas Rákóczi- és Bercsényi-birtokokban látták. Forgalma tehát a bizalomtól függött, ezt azonban már kezdettől bizonytalanná tette, hogy a „verespénz” csak a katonaság fizetésére, élelmiszer és iparcikkek vásárlására szolgált, tehát nem volt teljes funkciójú fizetőeszköz. Külföldön természetesen nem fogadták el, s a felkelés katonai helyzete sem növelte a bizalmat iránta.

A rézpénz történetében a fordulat 1704 őszén következett be: a francia csapatok, Rákóczi szövetségesei, vereséget szenvedtek Höchstädt-nál, és a rövid háború illúzióvá vált. További készpénzre volt szükség és újabb 2 millió forintnyi rézpénz kibocsátására került sor. Ezzel kezdetét vette a rézpénz inflálódása és végül a folyamat kicsúszott a központi hivatalok ellenőrzése alól (Körmöcbányán és Kassán irdatlan mennyiségben „hamisították”). Emiatt megközelítőleg sem tudjuk felbecsülni a forgalomban levő rézpénz mennyiségét, de a kortársak is 6-15 millió forint közötti összegekről beszélnek. Ennek a következménye egy gyors inflálódás lett, előbb a névértékének 50-60 % - ára, majd 20-25 % - ára, ami nagyjából megfelelt a réz fémértékének. Ugyanakkor az ezüstpénz eltűnt a forgalomból (Gresham-törvény), mivel mindenki rézpénzzel próbált fizetni és mástól ezüstpénzt követelni. A rézpénzzel szembeni bizalmatlanságot és elégedetlenséget az is növelte Rákóczi kurucai sorában, hogy az idegen zsoldosokat ezüstpénzzel fizették (rézpénzért nem harcoltak volna), míg a magyar csapatok rézpénzben kapták a zsoldjukat, amit pedig a kereskedők nem akartak elfogadni tőlük.

A rézpénz kibocsátása kicsúszott a központi hivatalok ellenőrzése alól, ezért az ónodi országgyűlésen (1707. június) úgy döntöttek, hogy csak 2.200.000 forint értékű rézpénz maradhat forgalomban (ezt kis bélyeggel ellátják). A „pecsétes kongó” azonban ugyanolyan értéktelenné vált, mint a korábbi és végül 1708-ban kivonják a forgalomból és nyersrézként mázsaszámra eladják a török kereskedőknek. Így ért véget a Rákóczi rézpénzének a története. A gondolat az egyébként forradalminak számított, megelőzte korát (Svédországban volt hasonló próbálkozás és Franciaországban papírpénzzel, de mindkét esetben kudarc volt a végeredmény), azonban a korabeli társadalom bizalomhiánya a rézpénz iránt és főleg a szabadságharc pozitív végkimenetelében való bizalomhiány (ebben az esetben Rákóczi állama beválthatta volna a rézpénzt nemesfémre) miatt Rákóczi próbálkozása kudarcot vallott.

Mivel a francia segélypénzek összege szinte szimbolikus volt (12.000 forint havonta), a nemesfémbányászat stagnált (és emiatt a nemesfémpénzverés is), a kincstári jövedelmek (állami bányák, vámok, elkobzott birtokok) nem tudták kielégíteni a szükségleteket és nagy összegű kölcsönökre Rákóczi nem tehetett szert (a legnagyobb kölcsönt Debrecen városától vette fel 54.000 forint értékben), nem maradt más hátra, mint megadóztatni a lakosságot. Az adópolitika terén is forradalmi volt Rákóczi intézkedése: bevezette a közteherviselést. A nemesség eddig nem adózott, mivel nemesi kiváltsága volt az adómentesség, csak katonai szolgálattal tartózva az uralkodónak.

Mivel a parasztság súlyos terheknek volt alávetve (terményadó, katonaság elszállásolása, fuvarozás, várépítés, stb. – és emellett sokan még katonáskodtak is), Rákóczi a nemesség megadóztatása mellett döntött. Noha a nemességre nem róttak ki akkora adót, mint amekkora gazdasági erővel rendelkezett, forradalminak számít a közteherviselés bevezetése, mivel a szabadságharc bukása után csak másfél évszádra rá kerül újra napirendre e probléma, történetesen 1848-ban.

A pénzadózás végre komoly gazdasági alapot teremtett a szabadságharcnak, azonban már késő volt. Rákóczi seregei vereséget vereségre halmoztak, a nagy reménysége, Franciaország is hasonló helyzetben volt és béketárgyalásokat kezdeményezett. A szabadságharc bukása elkerülhetetlen volt már Franciaország 1704-es höchstädti veresége után, az európai erőviszonyok átbillentek a Habsburgok javára. Maradandóak azonban Rákóczi gazdasági reformkísérletei: a rézpénz és a közteherviselés bevezetésének a megpróbálása – az első kudarccal, a második sikerrel koronázva.”

Dr.Tóth Szilárd egyetemi adjunktus, Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár⁵