*Részlet Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc 1676-1735. I-III. kötet. Budapest, 1907-1910 c. munkájából. (In Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc 1676-1735. II. kötet: 1707-1708. Hetedik könyv: A gazdasági önállóság. I. fejezet: Rákóczi pénzügyi politikája) http://mek.oszk.hu/05800/05832/html/2kotet/03.htm#1607

HETEDIK KÖNYV

A GAZDASÁGI ÖNÁLLÓSÁG

I. RÁKÓCZI PÉNZÜGYI POLITIKÁJA. (1703-1707.)

A MAGYAR szabadságharczok abban a részben mindig eszményies küzdelmek voltak, hogy rendesen igen kevés pénzbe kerűltek. Még az 1848/49 évinek költségei sem rúgtak többre hat-van millió forintnál, pedig a nemzet két nagy hatalmassággal állott szemben. És ennek a küzdelemnek a vezére, Kossuth, elösmerte, hogy Rákóczi sem alkudozott. Kinyitották előtte minden kincsének, több mint fejedelmi birtokainak megajánlásával a megalkuvás kapuját, s ő nem alkudozott. «És e roppant áldozat, melyet elveiért hozott, emelik a nem alkudozó száműzött emlékét oly magasra, hogy az ily parányi ember, mint magam, szédeleg, ha hozzá föltekint.» Rákóczi a háború első öt esztendejében egyetlen egy garas adó szedése nélkül, pusztán a kincstári jövedelmek és az idegen segélypénzek fölhasználásával folytatta a háborút, melynek ebben a részben alig van párja a történelemben. Hová törpűl e mellett a frondeurök kapzsisága s milyen hitványak azok a vádak, a miket Rákóczi önzése, haszonlesése czímén emeltek és emelnek! «Szeretet legyen a fejedelmek kincseinek összegyűjtője, sáfára – szólt, a küzdelemre visszatekintve. – Ez kötelezi arra alattvalóikat, hogy megadják neki, a mit adhatnak; de a fejedelmeket is visszatartja attól, hogy tehetségükön felül követeljenek tőlük. A mit pedig követelnek, jóra és közhaszonra kell fordítaniok. Felhalmozódott kincseiket az állás és érdemek megkülönböztetésével és mérlegelésével kell szétosztaniok.»

Az ő felkelésének egyik legfőbb oka az elviselhetetlen adó volt, a melyet törvénytelenűl, az ország megkérdezése nélkűl szedtek. Szabad nemzet nem viselhetett el akkora szolgaságot. A Habsburgok egyetlen egy év alatt ötvenszerte nagyobb összeget hajtottak fel a népen, mint a törökök; behozták a katonai végrehajtást, az adósokat börtönbe vetették, fogyasztási adókkal a kiváltságosakat is megterhelték, szabad nyakukra a szolgálat örökké való jármát akarták vetni. Az udvar már 1699-ben mindent elkövetett, hogy a főurak értekezlete önkéntes segélyt, állandó adót szavazzon meg. Mikor azután a forradalom kitört, valami igen nagy dolgot vélt elkövetni azzal, hogy Magyarország négymilliónyi adójából egyet elengedett. A megmaradt részt azonban újból katonasággal szedette be s így valósággal Rákóczi táborába kergette a nyomorgó népet. Egyébiránt az elengedett egy millió helyett I. Lipót már előbb három milliót vett föl Oppenheimer bankártól Rákóczi lefoglalt javaira.Tanulságos adat akkor, mikor Rákóczi arra figyelmeztette XIV. Lajost, hogy ha a magyar fölkelés megindítására 400,000 tallért áldoz, az ügyek úgy fordúlhatnak, hogy Olaszországban milliókat takarít meg.

Lipót kormánya a török háborúkban körülbelül 40 millió forint államadósságot csinált, a spanyol örökösödési háború kitörése pedig újabb kölcsönök kötésére kényszerítette. Fedezetet, a megszorult kormányok örök bölcsessége szerint, az adók emelésében keresett. Az adót azonban már csak úgy növelhette, ha a teherviselést a kiváltságos rendekre is kiterjeszti, a töröktől visszaszerzett területeken a gazdátlan, vagy nem könnyen igazolható jószágokat a kincstár javára eladatja vagy zálogba veti, a sót, dohányt stb. állami egyedárúságnak nyilvánítja. Idejárult, hogy 1696 óta jó érczpénz helyett rézpolturákat kezdett veretni, a mi IV. Béla kora óta nem történt. A forgalomban levő rézpénznek értéke a fölkelés kitörése esztendejében már 211,158 frt 51 krajczárra növekedett s így Magyarország újabb rézkorszaka Lipóttal kezdődött. Azt a pénzt, a mit boraiért a nép a lengyelektől, marháiért a németektől kapott, a fejedelem szerint az osztrákok mind elzsarolták tőle adó fejében.

A szabadságharcz egyik legfőbb oka éppen a tűrhetetlen adózás lévén, természetes, hogy Rákóczi nem akart adót szedetni a néptől, a mely tulajdon fegyvereivel és lovaival szolgált, önmagát élelmezte s így már különben is nagy terheket viselt. Kezdetben a fejedelem azon gondolkozott, hogy a császár örökös tartományait adóztatja meg, s ebből fedezi a háború költségeit; azonban nem volt annyi rendes hadserege, hogy ezeket a tartományokat állandóan megszállva tarthatta volna. Annak pedig határozott ellensége volt, hogy a sereg zsákmányból tartsa el magát, noha tudni vélte, hogy a Thökölyféle tiszteknek a zsákmány kedvesebb a szabadságnál, katonáit pedig egyegy sikerűlt zsákmányolás után nem tudja visszatartani a hazameneteltől. Abrudbánya már 1703 deczember 4-ikén panaszkodott neki, hogy nem ország kell a kuruczoknak, hanem csak préda; a rozsályiak pedig 1704 márczius 9-ikén igaz lelkiösmeretök szerint írták neki, hogy – az egy levágáson kívül – a tatár sem bánt volna különben velök, mint a kurucz. A fejedelem 1706 április 9-ikén megtiltotta, hogy hada tatármódra nyereségért szolgáljon. «Ha nyereségért kíván szolgálni, mondjon le fizetéséről s tatármódra érje be egy esztendőre egy tallérral, ködmönnel és korbácscsal.» Nem irthatván ki, legalább külön rendeletben szabályozta a zsákmányolás elharapózott szokását. «Hogyha eddig – szólt – a gazdasági kormányzatban fogyatkozások estek, méltó azoknak gyógyításán fáradozni; de hogy hazánk jövedelmét azzal is megrövidítse, se kötelessége, se hivatala nem viszi rá.»

A kincstári javak jövedelme távolról sem volt elegendő a hadjárat és a kormányzat költségeire; hiszen Erdélyben a fölkelés kezdetén a kincstári javak értékét mindössze csak 75,655 forintra becsülték. «Azt akarjae akárki is – fakadt ki a fejedelem, – hogy üres kézzel, puszta jószágban kezdjem Erdélyben a magyarországi gvarantiát? És midőn kiki jószágát építeni, kímélni és gyarapítni kívánja: a miénk nyereségnek (zsákmánynak) engedtessék?» Nem akarta követni a császári udvari kamara rendszerét a földek elrablásában, a földesurak megfosztásában, a koronajavak elidegenítésében, a harminczadok megkettőzésében, az árúsboltok bérbeadásában, a lelketlen adóztatásban, vagy a bányáknál való rablógazdálkodásban. «Tudja meg nagyságod – írta neki Ajtai Mihály, – hogy soha se királyok, se császárok a nagybányai bányákat nem műveltették.» Az eladósodott város, valamely miniszternek a markát megkenvén, a «bányákat az adóssággal együtt a jámbor császár nyakába vetette»; 3000 forintnál többet alig hajtottak. Ilyenformák voltak az állapotok a többinél is.

A kincstár jövedelmei közé sorozta a fejedelem a papi tized váltságát is; pl. Kecskemét, Nagykőrös és Czegléd a váczi püspököt illető dézma megváltása czímén évenkint ezer tallért fizetett volna, de a fejedelem Kecskemétnek megengedte, hogy, régi gyakorlat szerint, csak száz aranyat adjon. A harminczadok jövedelmei a belső háború következtében nagyon megcsappantak, de meg sokat el is kellett törölni a törvénytelen vámok közül. A fejedelem különben már 1703 november 1-én szigorúan tiltotta, hogy hadai a harminczadosakat tisztjökben és hivatalukban háborgassák; mert «a nemes ország sokféle szükségeinek megteljesítésére a harminczadokból várható költség igen szükséges».Harminczadokat maga is állított föl, pl. Kecskeméten, de meglehetősen megunta a velök való vesződést; mert, ahogy az erdélyiekről Radvánszky írta neki, valóságos harminczadok azok: a fejedelmi jövedelemnek csak harminczadik pénze jut a főtisztek kezéhez. Arra el volt szánva, hogy a harminczadosaknak megengedi a régi stilus folytatását. Régen elhitette magával és átlátta azt is, hogy rossz harminczados szokott lenni a jó kapitány, jó harminczados a rossz kapitány; de csak akkor volt az szokás, mikor a békességes időben eléje tették a harminczadost a széleket őrző tisztnek. Később a harminczadokat alábbszállíttatta, majd a magyarországiakat egészen, az erdélyieket pedig részben bérbeadatta; de ekkor azután sok panaszt is hallott a törvénytelen harminczadok miatt. Külön kellett intézkednie, hogy a katonaság savának harminczadát, a mely az országot illette, sőt külön alapúl szolgált, ne szedjék két helyen is.

Kezdetben nagy gonddal míveltette az arany- és ezüstbányákat, de ezek alig hozták be a rájok fordított költséget; így tehát a rézbányáktól várta a legnagyobb segítséget. Úgy találta, hogy ha a rézpénzt belső értéke szerint vereti, nem lett volna elegendő, nagysága miatt pedig kelendő. Azért tehát, az összes vármegyék és királyi városok beleegyezésével, a lévai tanácsülés (1705 januárius 3-ikán kelt) határozatából rézpénzt kezdett veretni, de nem a maga czímerével, hanem a közszabadság jelvényeivel. A poltura egy drachmát nyomott s nyolczvan ért egy ezüst tallért. Egyik oldalán Magyarország czímere, a másikon a Boldogasszony képe volt Patrona Hungariae körírattal. A kongópénz vagy libertás kétféle volt: tíz és húsz polturás; amabból nyolcz, emebből négy tett egy tallért. Egyik oldalán (Rákóczi kívánsága szerint) Pro libertate felírat (s a húsz polturáson a Boldogasszony képe), a másikon Magyarország czímere. A poltura és a libertás tulajdonképpen nem volt pénz, csak pénzjegy; de eleinte mindenki szivesen fogadta, mert a kincstári javakon kívül Rákóczi és Bercsényi óriási uradalmait is fedezetnek, kész biztosítéknak tartották teljes értékére nézve.

A fejedelem meg volt elégedve a rézpénz óhajtott keletével, minek következtében a hadsereget rendesen fizethette; s a jó arany- és ezüstpénzt megtakaríthatta külföldi fegyverek és szövetek bevásárlására. Azonban maga sem hitte, hogy a folytonosan szaporított váltópénz az arany- és ezüstpénz hiányát tartósan pótolhatja. A vármegyék őt 1704-ben két millió forint értékű rézpénz veretésére hatalmazták föl. A szécsényi országgyűlés úgyszólván korlátlan hatalmat adott neki a pénzügyekben, de ő maga így is ügyelt a kellő mértékek megtartására. A nagybányai, beszterczebányai, selmeczi, körmöczi pénzverőházak (monetaria) megbízható tisztviselők: báró Hellenbach és Ajtai Mihály felügyelete alatt állottak. A kassait egyidőre Szepesvárra helyezte át. Abrudbányán is akart fölállítani s Munkácson 1705 deczember 20-ikán fel is állított egy pénzverőt, a melyet 1713-ban a győztes hatalom oszlatott fel. Azonban hamis pénzverők árasztották el gyártmányaikkal az országot s a fejedelem főképp ennek tulajdonítja, hogy ez a pénznem rendkívül elszaporodott. Bercsényi arra figyelmeztette őt, hogy csak Körmöczön több polturát vertek két millió forintnál, a mennyit az ország mindössze rendelt veretni. A hadjárat végéig már körülbelül 12 millió forint értékű kongó volt forgalomban. Magyarországra nézve ez mindamellett sem jelentett akkora válságot, mint Francziaországra nyolcz évtized mulva az assignaták eláradása, vagy, mint Rákóczi ügyének bukása után éppen száz esztendővel, az osztrák devalvatio. Már 1705 október 29-ikén igen szigorúan intézkedett mindazok ellen, a kik a rézpénzt ingóságokért és árúczikkekért el nem fogadták, hogy pedig, ezüstre váltásánál, agiót vettek. Az ilyeneket fokozatosan vagyonuk negyedrésze, fele, majd teljes elkobzásával büntette. Egyébiránt úgy tapasztalta, hogy ha a kereskedők fölemelték is portékáik árát, a vevők zugolódás nélkűl fizették a nagyobb árakat. Több zavart okozott, hogy a nemesség nem akarta elfogadnia rézpénzt, mivel adósságait csak ezüstben vagy aranyban törleszthette és zálogba vetett ősi birtokait sem válthatta ki «vöröspénzzel.» Annál inkább kereste a «fejérpénzt», mentül inkább szaporodott a «vörös.»

1. elején a miskolczi tanácsülésben a szenátorok egy része a pénzverőházak bezáratását és adókivetését javasolta, ebből a kettőből remélvén a rézpénz hitelének javulását. Ez ellen azonban februárius 7-ikén a fejedelem fölszólalt. Figyelmeztette őket, hogy a háború kitörésének fő okai éppen az adók és a velök járó sarczolások, végrehajtások, bosszantások voltak. A szabadságharcz kitörése óta a nép, mondhatni, ingyen és önként élelmezi a sereget, mivel a marhatartás és a gabonatermelés jóformán semmijébe sem kerűl. Marhája, gabonája eladásából csak nagyon kevés készpénzhez jut; ezt tehát valóban nem szabad elragadni tőle. A többségtől különben is hiában kérnék az adót pénzben; néhány gazdán kívül csak azok fizethetnének, a kiket a táborban zsoldért szolgáló, vagy zsákmányhoz jutó fiaik, rokonaik segítenének; ezek pedig méltán felzúdúlhatnának otthon levő családjaik zaklatása miatt. Ha a rézpénz bősége okozná az érték csökkenését, ezt a bőséget ne a nép, hanem a katonatisztek, nemesek s főkép a nagyurak közt keressék. Mivel pedig ezek nem adóznak, a pénzt ezen az úton bajosan lehetne forgalomba hozni. Nem is fogják mindaddig becsűlni és keresni, míg az arany és ezüst módjára nem élhetnek vele. Nem gyüjtenek és tartanak olyan pénzt, a melyet adósságaik kifizetésére, zálogos jószágaik kiváltására, ingatlanok vásárlására, kamatozásra nem használhatnak. Tudja, hogy nagy baj volna, ha a rézpénzt mindezekre alkalmasnak nyilvánítanák; mert anyaga nem ritka, de könnyen utánozható. Igen nehéz lenne szaporításában a hamis pénzverőket, és becsempészésében a külföldi kereskedőket meggátolni; talán csak úgy, ha az idáig használt pénzt valami bajosan hamisítható jegygyel látnák el. Végre pedig, ha a rézpénznek ez idő szerint kevés is a becsülete, még legalább három esztendeig forgathatják. Ha a háború tovább tart, még mindig módjukban lesz adót kivetni. Legalább addig sem zaklatják adóbehajtással a népet, a mely készebb elszánni magát a végsőre, mint fizetni.

A szenátus a fejedelem beszédének hatása alatt kimondta, hogy a régi pénz értékét leszállítja s ezután a libertásokra a Boldogságos Szűz nehezen hamisítható kis képét nyomatja. Oly esetekben pedig, a melyekben a szerződés a pénz nemét ki nem kötötte, megengedi, hogy a rézpénzzel adósságot fizessenek, zálogba vetett földeket kiváltsanak és azt mindennemű adásvevésnél használják.

Alig jöttek ki a tanácsból, Forgách megfenyegette Szirmayt, hogy nála zálogban levő jószágait kongóval váltja ki; mire azután a labanczok elhíresztelték, hogy az egész határozatot Bercsényi és más eladósodott urak kedvéért hozták. Mindamellett a fejedelem, a szóbeszéddel nem törődve, már februárius 6-ikán nyilt parancsot bocsátott ki a rézpénz ügyében, a melynek foganatosítása érdekében első sorban pénzügyminisztere, báró Hellenbach munkásságára számított. A vármegyék azonban kedvetlenűl fogadták a rézpénz kényszerített árfolyama iránt kiadott rendeletét. A fejedelem felvilágosította őket, hogy nincs más útja, módja a korábbi keserves adózásokban megnyomorodott családok helyreállítására, az elszegényedek árvák és özvegyek fölsegítésére, a hazájokért harczoló vitézek megjutalmazására. Ki keresné és gyüjtené a rézpénzt, ha adósságai fizetésére és jószágai kiváltására nem fordíthatná? A kik ezt a közjó szeretetének ürügye alatt gátolják, szívök mélyében hazájok szeretetét a maguk érdekei alá helyezték. Másnap meghagyta nekik, hogy a boltbeli portékák árát méltányosan megszabják (limitálják). Ne engedjék, hogy rézpénzért mindent drágábban adjanak mint ezüstért, mert ez a hadviselésben olyan fontos rézpénz értékének csökkenésével járna. A rézpénz megvetését csaknem nagyobb bajnak tartotta akármely harcz elvesztésénél. «Ezért – úgymond április 17-ikén – megmozdúlnunk méltó s mindenekre fakadnunk, a mik által ennek becsét helyreállíthatjuk.» Megparancsolta tehát, hogy a ki rézpénzben többet követel árújáért, annak a megtüzesített kongópénzt (a libertást) homlokára süssék. Mindamellett évek mulva is élnie kellett az 1705: V. t.-cz. értelmében nyert jogával, hogy t. i. a rézpénz forgalmának helyreállításában nem buzgólkodó vármegyék tisztjeit maga elé idézze.

A fejedelem nagyon szívesen tért volna vissza a «bimetallismus»-ra, az arany-ezüst értékre; azonban a híres arany- és ezüstbányák nagyon bizonytalan jövedelmet hoztak. A bányavárosok hol ide, hol oda húztak úgy, hogy Károlyi Sándor szerint az egyetlen egy tokaji hegy többet ér minden bányánál. A fejedelemnek már a háború második esztendejében is nagy kára volt az abrudbányai aranyváltásból, noha intézkedett a jövedelem fokozása érdekében, s ott az aranybányák művelését, Selmeczen pedig ezzel együtt az érczolvasztást is javította.Tervet készíttetett, miként lehetne egy márka ezüstből különböző értékű pénzeket veretni. Stepney és Bruyninx egy ízben lementek egy selmeczi aranybányába, a mely leggazdagabb volt egész Európában. A két követ bámúlva jegyezte meg, hogy noha ezek a bányák most Rákóczi és Bercsényi kezében vannak, a sereget mégis rézpénzzel fizetik; s még jobban csodálkoztak, hogy ezt a pénzt országszerte készségesen elfogadják. Hellenbach, Rákóczi szerint, kitalált minden eddig nem ösmert módot az aranybányák művelésére; mégis csak egyszer örvendeztethette meg gazdagabb ér fölfedezésének a hírével. Milyen különösen hangzik, hogy Európa Eldorádójában az aranyat a libertások rezében keresték! «Hogy a német a libertásból aranyat nem tudott csinálni – írta maga a fejedelem, – abból még nem desperáltam, hogy ne lehessen. Arany nélkűl nincs, az bizonyos, mert Selmeczen megpróbáltatván, ott találkozott benne; de igen kevés lehet. Tehát oly titka a természetnek, a melynek következtében az olvasztás által történhető dissipatio (felbomlás) vagy evaporatio (elgőzölgés) akadályoztathatik s következésképp szaporodhatik az arany.» Kevéssel utóbb már azon panaszkodott, hogy a rézbányák is elfogyatkoztak; korántsem adnak annyit, hogy a hadakat fizetni lehessen belőlük. Keserűen tréfálkozott Károlyival, hogy feltalálta a módját, a mit ő még a rézpénzverés előtt kívánt volna feltalálni s a melyet Érsekújvárban és Miskolczon a szenátusban annyit főztek, de nem akadtak reá. Fölöttébb illendő is, hogy a szegény vitézlő rendet ne csak két hónapra, de mindenkor aranyban, ezüstben fizessék. Ha megérti ennek a módját, vagy inkább a lehetőségét, Isten óvja, hogy elmulaszsza. De a Lengyelországba ment pénzre Károlyi még se építsen, kéthónapi fizetés pedig különben sem csinálna bőséget; mert most is sok polturát vernek, még sem látni, mivel a ládácskában hevernek.

A pénzügyi bajokon az 1706 deczember 13-ára Rozsnyóra összehítt tanácsnak kell vala segítnie. A fejedelemnek nagyon tetszett az a kitűnően kidolgozott terv, a melyet a pénzügyek rendezése tekintetében ez alkalommal Bercsényi mutatott be. Rákóczi is kifejtette, hogy a rézpénz már majdnem egészen elvesztette értékét; a háború nagyon lanyhán folyik. A tiszteknek s az idegen módra szervezett hadaknak ruházata hiányos, mert a török, lengyel és sziléziai kereskedők nem akarják többé elfogadni a rézpénzt, nekik pedig nincs egyebök. A bányák a rájok fordított költséget sem térítik vissza. Bercsényi tehát számba vette, mibe kerűl a hadsereg ruházata, s itthon mennyi szabó van, a ki azt a ruházatot elkészíthetné. Kivetette, minden egyes vármegyének mi a termése, mennyi kell abból önmagának, mennyit adhat az ország czéljaira. Azt javasolta, hogy ezek a vármegyék adó helyett szarvasmarhákat adjanak, s ezekkel cseréljék be a morva és a sziléziai árúczikkeket, a mi ellen a bécsi kormánynak sincs kifogása. Ezek után Felső-Magyarországra két millió forint adót vetettek ki, de úgy, hogy ezt minden vármegye olyan terményben fizesse be, a milyenben leggazdagabb. Minden főkapitányság területére kerületi biztosokat rendeltek, a kik a vármegye tisztviselőitől az adó fejében beszedett tárgyakat elfogadják, forgalomba hozzák s a cserében vásárolt katonaruhákat a hadakhoz szállítsák. Utóbb (1707 februárius 3-ikán) a szenátus határozatából Galambos Ferenczet küldötte Szabolcs, Szatmár és Biharvármegyékbe, hogy a zúgolódókat felvilágosítsa, miért kellett rézpénzt veretni s idáig miért nem segíthettek azon a drágaságon, a mit a rézpénz értékének a csökkenése okozott. Megizente, hogy a rézpénz forgalma és emelése érdekében kellett némi adót kivetni az országra és hogy a természetbeli járandóságot az arany- és ezüstpénz szűke miatt cserélik be ruhavételre. Egyúttal megnyugtatta őket, hogy az országnak ebből még haszna is lesz, mert a csere útján szerzett árúczikkeket magyar iparosok dolgozzák fel.

A világ különben azt hitte, hogy Rákóczi szabadságharczát XIV. Lajos franczia király pénzeli. Ez nagy tévedés volt. XIV. Lajos 1705 augusztus 20-ikán 93.000 livret utalt ki a fölkelés czéljaira. 1703 deczembere óta 1705 májusáig havonkint 10.000, összesen tehát, ezen kulcs szerint, 170.000 tallért adott; akkor ezt az összeget havonkint 5000 tallérral emelte, vagyis évenkint 180.000 tallért biztosított. 1707 április 15-ikén az évi összeg 200.000 tallérra, vagyis a havi segélyösszeg 16.666 tallérra, 40 polturára emelkedett. Ehhez a pénzhez a fejedelem csak bajosan, váltók útján jutott Danczkában és Konstantinápolyban. Az 1707 július 15-ikén eszközölt leszámolás szerint a franczia király évi segítség fejében még 156.166 tallérral és 20 polturával tartozott Rákóczinak, a ki tehát az ő pártfogására sokat nem építhetett. Az itt adott kulcs szerint a háború végéig, vagy inkább 1711 október 23-áig, midőn az eddigi összeget 2/5-re szállították le, franczia segítségképpen 1,068.000 tallért kapott, vagy inkább kellett kapnia.

Azonban csupán a hadsereg, a legszűkösebb számítással, már 1705-ben is 2,505.000 forintba kerűlt évenkint, holott 3,600.000 kellett volna.Egy jó esztendő mulva az ezredek összevonásával akartak körülbelül félmillió kongót megtakarítani; azonban az 1706 év zárószámadásai szerint a legnagyobb takarékosság mellett is csupán e czímen 2,998.967 forintot adtak ki. Ezzel szemben az évi fedezet csak XIV. Lajos 170.000 talléra s a kincstári javak és harminczadok alig félmillió forintnyi jövedelme volt. A többit a fejedelemnek jóformán a magáéból kellett előteremtenie.

A számok világa ilyennek mutatja azt az embert, a ki ellen nemcsak ellenségei, hanem a szövetség egyes tagjai is a haszonlesés vádját merték emelni. «Meglesz a haszon – írta Rákóczi már a háború első esztendejében; – csak előbb a szabadságot keressük.»

Az aranybányákról (In Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc 1676-1735. II. kötet: 1707-1708. Hetedik könyv: A gazdasági önállóság. II. fejezet: A bányászat)

CSAKNEM kivétel nélkül Rákóczi hatalmában voltak a bányák a háború első kétharmadában. Műveltette is valamennyit, s untalan kerestette a jól fizető arany- és ezüstereket; de csak a rézbányák jutalmazták fáradságát. Nem hiába csodálkoztak az angol és a holland követek, hogy rézpénzzel fizeti seregét, holott az övé Európa leggazdagabb aranybányája, a selmeczi. A beszterczei, körmöczi s néhány selmeczi bánya valamennyire kifizette magát, de pl. a legfontosabb selmeczi bánya, a Szélakna, a művelés költségét sem adta meg. Már abbahagyásáról s arról gondolkoztak, hogy azon a költségen más bányáknál tesznek hasznosabb beruházásokat.

Hellenbach János Gottfried, a kit I. Lipót mint orvost tett meg cs. és kir. tanácsosnak, majd bárónak, mint bányagróf mindent elkövetett a bányák jobb karba helyezésére. A szabadság ügyéhez csatlakozva, elveszítette a császártól nyert uradalmait, de megnyerte az ország és a fejedelem bizalmát. Rákóczinak valósággal pénz- és kereskedelemügyi minisztere volt s a bányaügyek is rá tartoztak. Különösen három nagy nehézséggel kellett megküzdenie: a munkásviszonyokkal, a szükséges faszén hiányával és a bányavízzel. A mikor az arany- és ezüstbányák munkásait kénytelen volt fehér (ezüst) pénz helyett kongóval fizetni, ezek föllázadtak ellene, megkövezték, fejét két helyen beverték; mire ő katonaságot vezetett a sztrájkolók ellen, negyvenet agyonlövetett s a többit a munka folytatására szorította. Ekkor a fejedelem gróf CsákyIstván főhadbiztos elnöklete alatt kilencztagú bizottságot küldött ki a kincstári bányák munkásügyeinek és egyéb bajainak megvizsgálására.

Baj volt az is, hogy a szén szűke miatt nem lehetett elég érczet olvasztani s új szénégető műhelyeket kellett volna fölállítani. Beszterczére s még odább délre Zsarnóczáról a Garam vizén kellett volna leúsztatni a szénégetéshez szükséges fát. Sőt vasbányát is kellett volna találni valahol a közelben, hogy a nemes fémbányák olcsóbban dolgozzanak, mivel «a bányákhoz számos vas kívántatik».

Azonban a bányák legnagyobb veszedelme a fölfakadó víz volt. 1690 óta a selmeczi Szélaknán folytonosan vesződtek vele. Végre Höll Kornél bányagépmester új vízemelőgépet eszelt ki Szélakna alagvizeinek kiszivattyuzására. Az eddigi 10 pár ló helyett öt párt is elengedőnek tartott a munka elvégzésére; ezzel azonban növelte a költségeket. Bercsényi azzal biztatta a fejedelmet, hogy neki olyan találmánya van, mely többet ér a «Cornelius Tacitusénál». A fejedelem sikert kívánt Cornelius Tacitusnak; de mi haszna, ha víznél egyebet nem húz ki a bányákból! «Talán csak elvesztett fundusnak tartsuk már azt; mert mentül tovább keressük, annál nagyobb kókót találunk s valóban experiáljuk az olasz proverbiumát». Hitte, hogy ha bevág Bercsényi találmánya, meghozza azt a 70,000 forintot, a mit a Kunstmeisternek (Höllnek) ígértek. Nevetné, ha Bercsényinek sikerűlne, a mi annak nem sikerült. «Nyernénk egy milliót az országnak vele». Pár nappal ezután az elöntött aknában csakugyan egy 180 latos aranyat találtak s hitték, hogy gazdag érre bukkantak. «A rejtett dolgokról nem ítélhetünk», tette hozzá Hellenbach, a ki bízott az Isten áldásában, ha a bányákat szorgalmasan tovább művelik. Bercsényi az új ér megtalálásakor azonnal meghagyta, hogy az első leleteket oszszák ki a szegények közt, a kik közül idáig 3-4000 ember, gyermek, asszony sírva könyörgött a szélaknai oszlop előtt, szánjon meg az Isten annyi ezer éhenhaló lelket s adja szent áldását a bányáknak. A fejedelem 1707 július 3-ikán Selmeczen maga is megnézte Höll és Bercsényi vízimesterségét; saját kezével módosított egyet-mást a tervezeten s meghagyta, hogy ilyen vízemelő gépet a munkácsi vár számára is készítsenek. Július 7-ikén az újbányai bányákat is megvizsgálta. Olyanformán gondolkozott, mint Bercsényi, ki nem ösmerte el, hogy a bányáknak hasznát ne vehessék. De hát úgy vannak velük, mint azokkal az ezredekkel, a melyekben aránylag sok a tiszt, kevés a közkatona s így több a fizetésök, mint a hasznuk. Szűkös időkben is annyit költenek a bányákra, mint a jó esztendőkben; ha eltalálják a helyes arányokat, mindenik meghozza a maga hasznát. Mikor azonban éppen újabb erővel indúlt meg az arany- és ezüstbányák üzeme, a császáriak annyira fenyegették a bányavárosokat, hogy Bercsényi őszszel ismét víz alá merítette az aknákat, összetörette az el nem mozdítható gépeket és társzekereken elvitette a bányászok műszereit. A győztes császáriak tehát nem vehették hasznát a bányáknak mindaddig, míg a fölkelés leveretése után III. Károly vissza nem hítta számüzetéséből és bányagróffá nem nevezte ki báró Hellenbachot, ezzel is igazolván Rákóczi emberösmeretét.

A Duna és az Ipoly közt a börzsönyi hegységben az esztergomi érseknek jó arany- és ezüstbányái voltak, a miket azonban a szabadságharcz viharai közt műveltetni nem lehetett; az elhagyott bányákban fölhalmozott készletek elviteléről a bányaügyi bizottság csak 1707-ben intézkedett. Ott különben Venczel János komáromi harminczados új bányát is talált; a fejedelem Bercsényihez utasította azzal a kérésével, hogy Budától északra, Pilis vármegyében is kereshessen bányát.

Erdély aranybányáit a fejedelem szintén nem hanyagolta el. Sennyei István ottan már 1703-ban utasította Bágyoni Zsigmondot az abrudbányai bányák művelésére. A talált arany eladását, megváltását a fejedelem részére akarta biztosítani. Neki kedveskedett az Abrudbányán talált aranyrögökkel is, hogy fölhíjja figyelmét a hegyek gazdagságára és jövedelmes voltára. A fejedelem valóban utasította Radvánszky udvari tanácsost, vizsgálja meg, hogyan jártak el idáig Abrudbányán és Zalatnán a kéneső és az aranyváltás dolgában s ahhoz értő emberektől tanúlja ki, mit lehetne tenni a jövedelem fokozására. Radvánszky nagyon károsnak találta az arany beváltását, a fejedelem azonban erre a célra és a bányászok fizetésére mégis elküldte neki a szokott 10,000 forintot. 1706-ban újabb nyomozást rendelt el az erdélyi arany és kéneső dolgában s az abrudbányairól kimerítő jelentést kapott. A nagy- és felsőbányai arany- és ónbányák felügyelője számára adott bő utasítás élénk világosságot vet a bányarendtartásra. A fejedelem gondoskodott a kapnikbányai bányák műveléséről, s kétségkívűl arról is, hogySzentpáli István kapitány a felsőbányaiakat ne hátráltassa munkájukban.