Gens hungarica

„A magyar nemzetet nem a vér, nem a nyelv, nem az államiság teremtette meg, hanem egy merőben szellemi tényező.”

„…a magyar nemzet merő szellem. Hit és eltökéltség.”

Joó Tibor

„Recrudescunt inclytae gentis Hungariae vulnera”, azaz: „ismét kiújultak a jeles magyar nemzet sebei” – így kezdődik II. Rákóczi Ferenc híres kiáltványa, manifesztuma, melyet Munkácson 1703. június 7-én diktált Ráday Pál grófnak, s 1704. január közepén küldött szét az ország rendjeinek valamint a külföldi hatalmaknak, megolkolva a felkelést: http://mek.oszk.hu/02700/02786/02786.htm

Rákóczi a gens hungarica-ra, a gens hungarorum-ra utal kiáltványában, holott ekkor Európában már elmosódik a gens és a natio kifejezések közti különbség, a gens kikopik, marad a natio. A magyar rendi nemzetfogalom eltűnik, helyébe a nyugati nemzetfogalom lép (amelyből hiányzik a szellemi tényező) – ami által zavarok keletkeznek, melyek egyenes következményei az európai történelmi kataklizmák.

A gens hungaricáról (jegyzetek)

Az ősi magyar nemzetfogalmat vizsgáló Joó Tibor A magyar nemzeteszme című 1939-ben megjelent esszéjében felhívja a figyelmet, hogy a natio – mely a natusszal úgy függ össze, mint a nemzet a nemzéssel – vérségi származást jelent. A rómaiaknál a közös származásból fakadó kisebb néptörzsekre alkalmazták, míg a mai nemzet fogalmának a populus felelt meg: Populus Romanus. Az önálló szellemiséggel, kultúrával rendelkező, független államiságban élő idegeneket gensnek nevezték. A középkori keresztény Európa eleinte ezt a szóhasználatot veszi át: populus az egész kereszténység, amin belül natio-k az éppen nemzetekké szilárduló törzsek (közös származás), a pogányok pedig a gentes, akik keresztény hitre térve natio-vá lesznek, a mai értelemben vett nemzetté válnak.

„Magyarországon más a helyzet. Kezdetben gens a magyar is, mint a többi pogányok, s ezt a szót még sokáig megtartja a maga megjelölésére azután is, mikor már régen keresztény, sokkal tovább, mint a többi nyugati nép. E mellett később populus is, ha politikai értelemben szól önmagáról. A politikai nemzet, a nemesség egész negyvennyolcig populus,»populus Werbőczianus«. Az egész magyar nemzetet azonban a gens jelenti; a natio a gensen belől az, amit ma nemzetiségnek nevezünk, azaz a valóban vagy feltehetőleg közös származású és – természetesen – közös nyelvű közösség. A natio mindvégig néprajzi fogalom Magyarországon. Megőrzi ősi római jelentését, s Magyarországon nem nemzetet, hanem népet jelent.”¹

A nyelvében és szokásaiban különböző országlakosokat nationesként emlegetik, míg az uralkodó magyarságot gens-nek nevezik. A magyar nemzet a gens hungarica, a külföldi nemzetek pedig a natio-k, éppen úgy, mint az etnikai értelemben vett magyarság. A magyarság kettős aspektusú jelenség: egyrészt etnikai-nyelvi egység (nép), másrészt szellemi tényező, amely politikai egységgé válik (nemzet). Joó Tibor hangsúlyozza, hogy a magyar nemzet nem a vér, nem a nyelv, nem az államiság által teremtett jelenség, hanem merőben szellemi tényező (genius)².

Joó Tibor további, elementáris erejű megállapításait érdemes idecitálni. A gens Hungarica-ról: „Ennek a – szellemi – nemzetnek nem volt természetesen tagja minden országlakó. Ám ez a különbség nem népi származáshoz volt kötve, hanem rendi eredethez. A nemzet azok, akik képesek, módjukban áll viselni a hagyományt, s a vele járó hivatást, a nemzet szellemét: a szabad magyarok, a nemesek. Ezek a honfoglalás idejében a száznyolc ősi nemzetség. Etnikai és nyelvi egységben… már ők sincsenek, aminthogy ilyesmiről a magyarság esetében sohasem beszélhetünk.”

Szent István idején erőteljes dinamikájú nemzetgyarapodás veszi kezdetét a nemesség adománya által, aminek nincs vérségi feltétele. Európában sehol annyi nemesítés nem történt, mint Árpád-házi uralkodóink (Turul dinasztia) által itt magyarországon. „A nemesség nem a nemzeten belüli kaszt, mint általában nyugaton, hanem maga a nemzet, a népekkel állítva szembe. Attila-Árpád serege, a szent Király jobbágyai.”³

Az Árpád-ház kihalásának válságos pillanatában pedig a magyar nemes nemzet fogalma egy példa nélküli tartalmat kap. A nyugati rendi nemzet fogalmától merőben különböző magyar rendi nemzetfogalom mélységes tartalma ez: a Szent Korona tana. „Amikor a nemzet elveszti ősi uralkodóházát, annak hatalmát, karizmáját, melyet soha többé senki el nem nyerhet – Emese ágyékából csak ők származtak! –, a nemzetet összetartó erejüket átszármaztatják uralmuk szimbólumára, a szent királyok koronájára. S ettől kezdve a korona nemcsak a királyi hatalom szimbóluma, hanem a nemzet egységéé is. A nemzet a Szent Korona tagjainak egysége. E tan magába foglal egy csomó jogi elemet, ám egészében és végső jelentésében sokkal több, mint egyszerű közjogi elmélet.”⁴ Ahogy Joó Tibor fogalmaz: mélységesen irracionális eszme ez, mely összetartja, egy ellenséges világ közepette védi, őrzi a nemes magyar nemzetet.

Az összetartó, közösségteremtő tényező pedig – Joó Tibor szerint – nem más, mint kizárólag az uralkodó személye, a dinasztia. A magyar az, aki az uralkodó alattvalója, s aki erre büszke.⁵ „A birodalom, az állam a királyé. Még kevésbé nemzetállam szorosan mai értelemben, hiszen akkor a nemzet nem a népiségen alapszik, hanem egy merőben szellemi princípiumon, melynek birtokosa szintén a király. Az állam és nemzet létesítő tényezője egyaránt ő, ő pedig felette áll minden népnek, egyikhez sem tartozik. A jogok, szabadságok, valamint kötelezettségek nem a népi hovatartozástól függnek, hanem a rendi állástól.”⁶ A dinasztia nemzetisége, etnikai-nyelvi eredete (származása) másodlagos, a dinasztia népfeletti. Sőt, nemzetfeletti. Mint ahogy a tradíció is az, amit képviselnek. A tradíció az egyetemes hagyományt jelenti, melynek részét képezik az archaikus eredetű nemzeti hagyományok – mint amilyen a magyar hagyomány is. Pontosabban: szkíta-hun hagyomány. „…a húnok egykor szittya nemes nemzete, melyet ma közönségesen magyarnak neveznek…” – mondja a 15. századi neves prédikátor, Laskai Ozsvát.

Tehát a nemzet nem a népiségen (etnikumon) alapszik, hanem kizárólag szellemi princípiumon, amit az uralkodó dinasztia birtokol. „A nemzetet készen várta szelleme, mielőtt valóságos közösségként megszületett volna.” S ezt a szellem – tradíció – az Árpádok (Turul dinasztia) családi hagyománya volt. A magyar nemzetet – a nemes magyar nemzetet, a gens Hungaricát – tehát nem a vér, nem a nyelv, nem az államiság teremtette meg – hangsúlyozza Joó Tibor –, hanem szellemi tényező.⁷

Az országlakosok nemes nemzeten kívüli részét a nemtelenek (ignobilis), a szolgák alkotják, ők a nép. Nekik nincsenek kötelezettségeik, de szabadságuk is korlátozott, s a jogaik is szűk körűek. Megőrizhetik nyelvüket, etnikumukat, politikai formájukat (nemzetiségi autonómiájukat), nem kell asszimilálódniuk. A jövevényekkel szemben állított egyetlen követelmény: a hűség. Ugyanakkor származástól függetlenül nyitva állt előttük az út, hogy a gens Hungarica tagjai legyenek.

A 13. század közepétől a királyi szerviensek⁸ egyetemes felvételének következtében erőteljesen felduzzadt a nemesek rendje, s a puszta alattvalók tömegei alakultak nemzetté.

Prinz Gyula írja az Magyar föld – magyar faj III. kötetében: „Európa népességének egyik legszentebb eszmefelhője a nemzeti egység érzéséből keletkezett. Ennek az érzésnek tartalma azonban nehezen határozható meg, tartalma nem is állandó és a nemzeti egységbe tartozás határvonalai sem tűzhetők ki szilárd alakban. A térszín tagadhatatlanul olyan életkamrákra tagolható, melyek alkalmasak arra, hogy népességük természetes egységbe tömörüljön és az egység érzése e népességben erős gyökeret verjen. Magyarország nagy, egységes életkamrájában és annak elkülönülő zugaiban azonban a népesség maga élénk forgalomban változott összetételében, ami az egység érzésének gyökerességét gyengítette. Ennek ellenére mégis volt egy központi közös érzés, melyet legalább is annyira földrajzi tényezők hatásának kell tartanunk, mint történelmiekének, az ország összetartozó egységének érzése. A magyar jogalkotás ezt az érzést pontosa megfogalmazott akarat és célkitűzésként a Szentkorona tanában juttatta kifejezésre.”⁹

„Ám a megújuló magyar nacionalizmus tanítványi buzgalmában olyasmit is átvett nyugatról, ami nemcsak ősi életformájával, de nemzeti lényegével is merőben ellenkezett, s ami az ő földjére teljességgel nem illett: a nyugati nacionalizmus formáját is, nemzetfogalmával együtt. Hogy ez a nemzetfogalom a mi nemzeti viszonyainkra nem alkalmazható, s hogy ellentétben áll azzal a nemzetfogalommal, mely nálunk alakult ki, a tulajdonviszonyainkból kihajtva…”¹⁰

„…a nyugati nacionalizmus szétrombolta az ősi magyar nemzetet, s az alkotmányos függetlenségünkért folytatott küzdelemben még szabadon maradt erőinket felemésztette a harc, mit a nyugati nacionalizmust hozzánk hasonlóan szintén magukra öltött idegen népiségű országlakosokkal vívtunk, államkereteinkben való megtartásukért és eleve eredménytelenségre ítélt asszimilációjukért. A nemzetállam és népnemzet fikciója vészthozó az egész emberiségre, de különösen végzetes volt reánk nézve. Amikor a nemzet mibenlétét eloldották a szellemtől és életformától, s hozzákötrötték a származáshoz, nyelvhez, népiséghez, a magyar nemzetnek, mely szellem és életforma által különböző származású, nyelvű, népiségű elemeket egyesített, szükségszerűen szét kellett robbannia; s bármily fájdalmas, de természetes az is, hogy amikor a magyar nemzet a – fiktív – ősmagyar származásra, nyelvre, népiségre korlátozódott, a többi országlakos nép nem akart megmaradni egy ilyen értelmű magyar nemzet nemzeti államában, hanem a tulajdon néptársaik nemzeti államaihoz igyekezett csatlakozni.”¹¹

Az ősi magyar nemzetet szétromboló modern magyar nacionalizmus II. József rendeleti kormányzására adott válasz volt. II. József közel egy évtizedes ámokfutása – a magyar Szent Koronához való viszonya, a hagyományos közigazgatás lerombolása, németesítő törekvései, egyházi rendeletei – igen mély nyomokat hagyott történelmünkben, a magyarsághoz való provokatív viszonya szülte azokat a reakciókat, amelyek szétbomlasztották a gens hungaricát.

„S ennek a törökkori nemzetnek fiai sem származnak egytől-egyig a keleti szittya síkokról. A végvári kapitányok és vitézek sorában egész tömegét találjuk a különböző népek fiainak, s nemcsak az ország régi lakosságából, hanem a töröktől éppen úgy szorongatott Balkánról valókat is. Nem zárkózik el tőlük a nemzet, befogadja őket a »populus hungaricus, a gens hungariae scythica« kebelébe, ha felveszik a hagyományt és hivatást, s ezzel magyarrá válnak. Ez a felvétel természetesen a nemessé emeléssel válik teljessé. A nemzet változatlanul nemesség. Ez a nemzetfogalom valóban rendi nemzetfogalom. De nem is lehet más, mert a nemzet valóban a rendek voltak. S lehet e korszak, s az egész rákövetkező kétszáz év küzdelmeit a dinasztia kormáynával merőben a rendi szabadságjogokért vívott harcnak felfogni – bár éppen a csúcsponton, a Rákóczi-felkelés idején egy időre a jogtalan nép is résztvevője –, de a rendi szabadságjogok akkor a nemzet szabadságát jelentették, lényegének biztosítását, s a hozzá való szívós ragaszkodáson múlt, hogy magyar maradt a magyarság.”¹²

„Magyarnak lenni tehát nem könnyű és természetes dolog. Nem olyan állapot, amit ingyen lehet elnyerni. Nem elég annak születni. Bátran mondhatjuk, hogy annak nem is lehet egyszerűen születni. Azzá válni kell. A magyarság nem boldogság. Nem előnyt, biztonságot, ajándékot jelent. Örökös szorongás, s egy elhanyatlott múlt keserű önérzete: ez a magyar állapot. A méltatlanság örökös lélekemésztő érzése. A magyarságot vállalni kell, s csak vállalni lehet.”¹³